1962-ben születtem, Amerikában, az 1956-os Forradalom és Szabadságharc leverésekor külföldre menekült szülők gyerekeként. Családunk és a New Brunswick-i magyar közösség számára október 23-a ünnepnap volt. A magyar szabadságért folytatott hősies küzdelemnek, az igazság győzni akarásának az ünnepe. Rongyosra nézegettem a Life magazin képekkel teli 1956-os különszámát. Kamaszkorom hősei a forradalom női harcosai voltak. Mélységesen igazságtalannak éreztem, hogy nem születtem mondjuk 1938-ban, mert akkor én is biztos ott lettem volna közöttük. 

 

Aztán 1980-ban Magyarországra jöttem egyetemre. „Visszadisszidáltam”, ahogy a barátaink mondták nevetve. Az ELTE-re jártam, néprajz szakra. Lassan rájöttem, hogy itteni új barátaim 56-ról, történelmünknek erről a katartikus pillanatáról nem vagy alig valamit tudnak. Mindenesetre beszélni semmiféleképpen nem akartak róla.

 

Mintha meg sem történt volna soha. 

 

Aztán úgy 1985-86 táján, mintegy a föld alól, elkezdett a felszínre szivárogni a búvópatakként föld alá kényszerült emlékezés és tudni akarás. 

 

Az első tüntetésen 1987. október 23-án vettem részt. Ezután már kötelességemnek is éreztem az ellenzéki megmozdulások dokumentálását.

 

Morális parancsnak, hiszen nekem volt a legkevesebb kockáztatnivalóm: úgy gondoltam, ha elkapnak, nem érhet túl nagy baj, mivel amerikai állampolgár vagyok. Legföljebb kiutasítanak az országból. 

 

A fényképezőgépet az első szabadon választott parlament megnyitó ülésszakának a fotózása után tettem le. Nem akartam sajtófotós lenni, a politika nem érdekelt. Ez a küldetésem bevégeztetett.  A szívem volt benne.