1989. június, Új köztemető, 301-es parcella, emlék- (közkeletű nevén kopjafa-) állítás. A társaimmal azt gondoltuk, hogy lehetetlen és tűrhetetlen, hogy ismert vagy kevésbé ismert hőseink - mert az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevőit azoknak tartottuk - jeltelen sírban, emberhez méltatlan körülmények között heverjenek, elásva a temető sarkában. Szerettünk volna emléket állítani nekik és mindazoknak, akik másutt nyugszanak, és persze az élőknek is. Nem akartunk külön senkinek sem emléket állítani, hiszen a sorsuk (sokféleségük ellenére is) összefonódott, eggyé és példaképpé vált. Ezért döntöttünk úgy, hogy közös emlékeztetőt állítunk: az embertelen megtorlás jelképévé emelkedett parcella számának megfelelő, tehát háromszázegy egyedi, spirális alakban elhelyezett fejfát. A gondolat megvalósítása kezdetének pillanatától a felszabadultság érzése lett rajtam úrrá. Hosszú évek óta nyomasztott ez az erkölcsi kötelezettség (valakinek meg kell tennie), és egyszerűen boldog voltam, hogy a társaimmal (az Inconnuval és Koczogh Andrással) azt teszem, amiről tudtam és éreztem, hogy tenni kell. Az esetleges „következmények” nem érdekeltek. Úgy éreztem, történjék az után bármi is, ezt az emlékállítást létre kell hoznunk.
A képen azok is láthatók, akik a Szabad Európa Rádióban közzétett felhívásunkra lapáttal, csákánnyal, földfúróval „felfegyverkezve” önként és néha tényleg dalolva jöttek segíteni a fejfákat elhelyezni, befejezni az emléket. Sokan jöttek. Jöttek egyenként is, de jött egész munkahelyi brigád is, nem törődtek azzal, hogy kirúghatják őket vagy más módon nehezítik majd meg az életüket. A legtöbbjüknek nem tudtuk a nevét, legfeljebb azt, hogy Józsi vagy Sanyi. Nem is a személyes hírnévért jöttek. Hanem mert fontosnak érezték, hogy segítsenek a vállalkozásban. Reményteljes volt ez az együttműködés. Ezt (is) éreztem akkor. Amit létrehozunk, az létrejön, visszacsinálni már nem lehet, úgy az emberi, mind a „mű” vonatkozásában. Kapcsolatot lehet találni az emberekkel, nem kell szükségképpen az „ellenzéken” belül maradni, csak a megfelelő célt kell megmutatni. Fantasztikus érzés volt megtapasztalni a szolidaritást, az emberek segítőkészségét és persze bátorságát. Felejthetetlenek az önzetlenség, az egyet akarás és a spontán együttműködés pillanatai. Mindig büszke leszek rá, hogy a részese lehettem.